Gondolom ezt nem kell kell bemutatnom. Mindenki érezte már, hogy önmagát mardossa belülről a tehetetlenségével, de mindemellett mosolyog, nevet, sőt : boldogságot, és életkedvet mutat a külvilág felé. Önmagában pedig egyre mélyebbre süllyed az ember.
Mikor megkérdezik, hogy mi a baj, azt válaszolod, hogy semmi, minden rendben van! :) -mindezt mosolyogva. Mit is válaszolhatnál? Hisz magad sem tudod, mi bánt.
Mikor mindenki körülötted van, valami mégis hiányzik, ami belülről emészt fel. Ekkor eljutsz arra apontra, hogy enni akarsz. Pizzát, sütit, csokit, cukrot. Mindent amit szeretsz,mert addig jól érzed magad. Mikor egy héten megeszel 2-3 pizzát.. Ez már rég nem normális. És ezek után a családodtól, barátaidtól kapod a legnagyobb pofont: Meghíztál. Mikor rájössz, hogy az S/M-es nadrágban akkora a segged,mint egy vizilónak. Jobb esetben, mert legtöbbször fel se tudod venni.Mikor azt mondod vásárlásnál, hogy "nem baj, majd belefogyok 2-3 kilót.", és az anyukád tétova válasza az, hogy "nem olyan egyszerű az.... (neked) ".
Az a szar érzés, hogy miközben ezeket a sorokat írom, tömöm magamba a csokis sütit, mert nulla a kitartásom. Mikor azon kapom magam, hogy iskolában képtelen vagyok magasat ugrani, és 2 felülést megcsinálni.. a hasamtól. Mikor végre én magam is rájövök, hogy itt nagy baj van.
És ami a legrosszabb: nem kérsz segítséget. Sőt, el lököd magadtól a társad, mondtván, hogy "ez az én dolgom, én fogom megoldani. semmi közöd hozzá."
Idézném a C.O.D egy dalrészletét: " Mikor megfognám ezt a szar érzést és kivágnám a picsába, mert mit bánkódom folyton ebben a krónikus szeretethiányban?! "
Majd eljutsz oda, hogy a családod közelsége ellenére olyannyira magányosnak érzed magad, hogy nem vagy képes kibírni önmagad. Mikor már éjjel sem tudsz aludni, és folyamatos hangulatingadozásod van.
Ekkor már nem segít a fél órás röhögőgörcs. Nem segít ha kajálsz, de te mégis ezt csinálod. Nem segít, ha beszélsz a barátaiddal. És úgy érzed az sem, ha végre szembenézel önmagaddal. Ezen a ponton éred el a totális tehetetlenséget, és önmagadnak kezded építeni a depresszióhoz vezető utat. Mert ez még nem depresszió. Neeem.. a depresszió nem itt kezdődik, hanem sokkal arrébb. A kettő közti út hosszú, és ezt képesek vagyunk összekeverni.
Mi segít?
Ha úgy Istenigazából belenézel a tükörbe. Szemügyre veszed a hibáidat, aztán az erényeidet. Mikor egyszerre dühös,kétségbeesett és hisztérikus leszel, és kidobnád a mérleget a francba. Mikor végre rácsapsz az asztalra, és azt mondod, hogy akkor is ,rohadtul meg fogom csinálni, mert a franc egye meg, ÉN KÉPES VAGYOK RÁ!!
Mikor minden dühödet a boxzsákon, vagy a párnákon kezded kitölteni, és nem kívülről, hanem belülről kezdesz ismét mosolyogni. Ekkor kezdesz el javulni. Itt még nem vagy egészséges. Az sem itt kezdődik. Egy hosszú-hosszú utnak nézel elébe, amin te leszel a legnagyobb ellenséged...
Hogy mikor fogsz célba érni? Majd akkor, ha ez a harc önmagaddal szemben eszedbe juttatja, hogy nem kell utálnod magad. Mikor elképzeled, hogy a belső éneddel kézenfogva lépitek át a célt, és önmagad szemébe nézve vigyorogva azt mondod, hogy IGEN, MEGCSINÁLTAM. MEGCSINÁLTUK. Majd ekkor válsz végre igazán önmagaddá.
Hogy mi a siker kulcsa? Soha, de SOHA nem adhatod fel.Ekkor, ha tükörbe nézel, a belső éned vigyorogva fogja felfelé mutatni a hüvelyk ujját, jelezve, hogy ez bizony te vagy. Neked sikerült ezt elérned, és büszke lehetsz magadra. Majd ekkor leszel igazán boldog, hisz tudod: ez még csak a kezdet. Rengeteg megpróbáltatásod lesz még, de ha önmagaddal megbékéltél, semmi sem állhat az utadba. Rájössz, hogy bizony el fogod érni a célodat, bármi legyen az ára!
|